Vénusz a Dzsumbujban született, huszonkét éves. Apja meghalt, anyjával él egy IX. kerületi önkormányzati lakásban.Több középiskolába járt, tizenhárom éves korában gyermekotthonba került, de viszonylag hamar hazaköltözhetett az édesanyjához. Az érettségije után több helyen is dolgozott; mikor az interjút készítettük, Vénusz éppen egy ruhatisztítóban kapott állást, azóta már máshol dolgozik. A Dzsumbujra nosztalgikusan tekint vissza, nagyon szeretett ott élni, egyike volt a legutolsó lakóknak. Nem örült annak, hogy lebontják a telepet, mindent megtett, hogy olyan sokáig maradhassanak, ameddig csak lehet.

Asszem a nyolcadik kerületből költözött a Dzsumbujba anyu meg apu. Anyu akkor éppen terhes volt velem. Emlékszem az óvodára, volt ott több óvoda is, a Kén utcai, ami a mai napig megvan, meg volt a Dzsumbujban egy ilyen családsegítő központ. Hát nem a családsegítő, de ott több ilyen családsegítős ember volt ott, akik most itt az Üllőin dolgoznak. Antal Zsuzsa, a Magdi meg a Szántó Kata… ők is nyitottak ott egy óvodát, oda is jártam és én így tök jól éltem meg igazából az egészet.

Anyum kinn ült rengeteget a folyosón, reggeltől estig, mert ő FESZOFE-ban dolgozott öt évig, én meg a Mester 67-be (iskola – a szerk.) jártam suliba, ő vitt suliba. Én egyetlen gyerek vagyok. Apu sajnos hamar lebénult, kapott egy agyvérzést kiskoromban, úgyhogy ővele mindig járni kellett orvosokhoz, meg volt sokáig, mikor nem is volt otthon, nem lakott otthon, kórházakba kellett nagyon sokat járni.

Azt vettem észre, mikor már kicsit nagyobb voltam, sulis, első, másodikos, harmadikos, hogy amikor szálltam le a villamosról az Illatos útnál, hogy az emberek nagyon nézegetnek a kocsiból, mert mindenki lenézte a helyet. A suliban is, a Mester 67-ben is nagyon sok dzsumbujista gyerek járt, és ott is… hát nem annyira kedveltek minket, hanem kicsit lenéztek, ezt lehetett érezni. Meg az önkormányzatban is. Tehát így akárhova ment az ember, nem az, hogy kizárták őket, de így nem annyira foglalkoztak velünk, szerintem. Mint például az ELMŰ-ben, meg az összes hivatalos helyen.

A Mester 19-be (iskola – a szerk.) vágytam mindig, és akkor az igazgató mondta, hogy: „Jaj, de cuki kislány”. Kis pufi, kis csilivili, rózsaszínes, masnis minden voltam. És akkor anyu bejött, és akkor mondta, hogy szeretnénk jönni és hogyaz Illatos úton lakunk. Erre meg rögtön kiderült, hogy nincs hely. Na, hát akkor meg persze már nem mondta az igazgató, hogy „Jaj de cuki vagy!”. A Mester 19-be nem vettek fel dzsumbujistát. Mindenki a Mester 67-be járt.

Hát én úgy gondolom, hogy a mai világban a cigányokról az jut mindenkinek eszébe, hogy lopós, nem dolgoznak, alkoholisták, meg ők a rosszak. Én úgy gondolom, hogy minden embert meg kell ismerni, hát hogy kaphatunk valakiről véleményt, ha nem ismerjük?!

Én tizennégy évesen gyermekotthonba kerültem, apukám egy elég agresszív ember volt, eléggé ivott. Anyuval nagyon sok balhéjuk volt, aztán engem elvittek a gyermekotthonba, ami ott van Kispesten. De én folyamatosan járogattam haza, tök sűrűn. Hát én a Dzsumbuj nélkül nagyon nehezen bírtam, de aztán mindig visszavittek.

Arra büszke vagyok, hogy leérettségiztem, normális ember maradtam. A Dzsumbujban sajnos nagyon sokan elkallódtak. Nem akarok neveket mondani, de nagyon sokan tényleg, akikkel együtt gyerekek voltunk, mert mondjuk a drog felé mentek. Igazából én erre is nagyon büszke vagyok, hogy dzsumbujista létemre leérettségiztem, dolgozom, hogy pozitív vagyok és nyitott. Akármi történik velem, egy-két sort sírok, de utána megint nevetek. Én ilyen vagyok. Kicsinek és most is. Erre nagyon büszke vagyok, hogy nem kallódtam el. Volt nekem is rossz társaságom, de itt vagyok és mosolygok.

A szomszédokról annyit mondanék, hogy az összetartás az megvolt, mikor nem volt valakinek például lisztje, vagy bármije, akkor mindenki ment a másikhoz. Mikor elromlott valami, tehát mondjuk a hűtő, akkor beengedték, vagy mikor valakinek levágták az áramját, például a szomszédnak, akkor mi adtunk, tehát ilyenek. Amikor valakinek nem volt mosógépe, akkor lehetett mosni nála. Vagy valakinek, mikor volt ilyen ruhája, amit már nem használt, azt odaadta valakinek. Én is kaptam, én is adtam, tehát tényleg volt ez az összetartás a „C”-ben. Amikor maradt kaja és tudtuk, hogy valaki nem eszik, azt is vittünk, meg minekünk is volt olyan, mikor hoztuk-vittük a cuccokat, és tök jólesett. Voltak olyan lakók, akik lomtalanításból éltek, de én ezt nem tartom cikinek, mert sokan szegény emberek laktak ott, mindenki úgy élt meg, ahogy tudott.

Volt olyan is, amikor egy családnak én mondtam, hogy menjenek be egy lakásba, mert üres volt. Tél volt, voltak ott gyerekek is, akik betegek voltak, hát akkor most hova menjenek? Tél van, és akkor azt mondtam, hát ott van egy üres lakás, menjenek be. Utána egy páran támadtak engem emiatt a szomszédok. Szerintem arra voltak féltékenyek a többiek, hogy ők ingyen lakhatnak. Igazából most télen hova menjenek? Híd alá nem lehet menni beteg gyerekekkel.

Természetesen voltak nagy balhék is, veszekedések, szinte minden nap kint voltak a rendőrök. Rengeteg ilyen kocsilopás volt, sajnos. A Kén utcából is jöttek át sokan, más helyekről is, akkor más baráti társaságok, akik picit rosszabb emberek voltak.

De a mi lakásunkat nagyon szerettem. Kifestettem az egész előteret rózsaszínre, volt egy ilyen időszak, volt fekete időszakom is, azért feketére csak nem lehetett kifesteni az előtért. Rózsaszín volt az előtér, a csap is, minden rózsaszín volt, még a járólap is. Az ajtó az nem, az barna. Amire emlékszem a dzsumbuji konyháról, hogy pici volt, zöld volt a konyhaszekrényünk, teleraktam matricákkal. A szobánkban a plafonunk az tiszta víz volt, meg hát tele volt díszekkel. Mindenki így jött, hogy jaj, de szép rend van. Nem volt. Tiszta csicsa volt minden. Teleraktam poszterekkel mindent. Beyonce-tól kezdve Robert Pattinson-ig tiszta poszter volt minden. Anyu tapétákat rakott, apu meg letépte, poszter volt az egész szoba.

És volt olyan, hogy például kinn aludtam a folyosón. Volt olyan is, esküszöm. Nem érdekeltek a szomszédok, mindenki tudta, hogy én meg anyu kint alszunk, én kezdtem el nyáron, és eleinte nagyon szégyelltem magam, így a kerítésre raktam ilyen lepedőket, hogy ne látszódjak ki... nagyon emlékszem rá, és utána már anyu is kijött mellém, aztán már többen csinálták a harmadikon is, hogy meleg volt nagyon, ilyen negyven fok, és akkor kint aludtak sokan. Ki a szőnyeg a folyosóra, vagy valami lepedő, kiülni, dumálgatni, arra nagyon emlékszem. A folyosóról amúgy tök szép volt a kilátás – na, hát idézőjelbe – de nekem tetszett. És akkor onnan esténként néztük a csillagokat meg minden. Arról voltunk még nagyon híresek, hogy mi mindig mostunk, minden nap. De anyu mindig nagyon sokat tett bele, teletömte. Mindenki azt mondta, hogy én cigánytelepet csinálok, hát igen. Erre is büszke voltam, hogy én minden nap mosok. Tényleg, kint voltak a szőnyegeim, kint a felsőim, kint a tornaruhám, kint volt mindenem.

Sajnos nagyon régi épület volt, a mi lakásunk is penészes volt. Rengetegszer festettek a szomszédok nyáron, vizesek voltak a falak, hát a csótányok… azok minden mennyiségben. De azért jöttek ciánozni. Igazából, kosz, az sajnos volt. Mikor anyu takarított, akkor rend volt, a lépcsőt, és a kukákat is kimosta. De arra emlékszem, hogy konténert kérni, az halál volt. Mindig az volt, hogy jaj, majd hozzák. Nem hozták. A lépcsőházban meg mindenki firkált mindent, én is. Rajzoltam almákat, meg a nevemet, mindenki oda letette a monogramját a falra, tényleg mindenki. Tele volt firkálva. A kaput meg leszedték. Volt egy ilyen hosszú kapu kint, azt leszedték, elvitték a MÉH-be, össze-vissza mindenki szedte. Igazából a focipálya is nagyon szép volt, azt még nagyon szerettem. A játszótér egy idővel nagyon-nagyon megcsúnyult.

De én szerettem a helyet, engem nem érdekelt más véleménye. A barátaim, akik a barátaim voltak, ők úgy fogadtak el, ahogy. Én ezt mindig elmondtam, én erre mindig büszke voltam, rengeteg versenyen voltam, mikor a suli ment. Ott is mindig elmondtam, hogy én Illatos úti vagyok. Igazából azért voltam rá nagyon büszke, mert itt nőttem fel, és mindenki, ahol felnő, azt nagyon szereti, akármilyen. És nagyon szeretem a szomszédokat, a lakást, akármilyen csúnya volt... kosz, meg minden, katasztrofális, én nagyon-nagyon szerettem a lakást, a helyet, a pincét, ahová egyszer mentem be, és kimenekültem, a macskáktól kezdve a lépcsőket, amik nagyon koszosak voltak, a korlát, ami nem volt, tehát én mindent nagyon szerettem, amilyen volt. Mindent.

Mikor innen mennünk kellett, akkor így mindig kaptuk az címeket. Volt amire el se mentem. Mondtam anyunak, hogy: „Anyu, nem kell! Mi itt maradunk még”. Még húztuk az időt, még álmodozok, meg nézelődök, még nem akartam. Aztán végül bementem az önkormányzathoz. Néztük a cserelakásokat: „Nem tetszik a konyha, mert kicsi, nem férek el benne.” Meg ilyeneket mondtam össze-vissza... hogy maradjunk még ott a Dzsumbujban. Aztán mi voltunk az utolsó lakók, már a biztonsági őrök is kérdezték: „Mikor mennek?”, és akkor mi mondtuk, hogy: „Ááá mi még maradunk.”

És tényleg a hatodik címet fogadtuk el. Tehát tovább nem tudtam húzni. Akkor mondtam, hogy mindent csináljanak meg, teljes felújítást, hogy sokára legyenek kész. Csináljátok sokáig. És akkor hálaisten sokáig csinálták, tehát másfél hónapig biztos. Jó lerombolt házat választottunk. Aztán mondták, hogy akkor most már menni kell, akkor én nagyon rosszul éltem meg azt a pár napot. Aztán sajnos elköltöztünk. Pont arra mentünk el villamossal, amikor lebontották. Akkor gyorsan leszálltam, visszagyalogoltam és akkor ott néztem, ahogy rombolják le. Nagyon rossz volt látni. Az volt az életem, az volt a szívem, tehát nem tudtam elképzelni másik lakást. Az volt a mindenem. Nem tudtam elképzelni az életemet máshol. Amikor költöztünk, az idősek, azok megértettek, hogy szomorú vagyok, de a többiek nem, azok mentek. De aki ott született… Minden emlékem oda köt. Minden hónapban, mikor megyünk, úgy várom a nyugdíjat: „Anyu, menjünk már, úristen, anyu, gyere már!”. Mert hogy ugye a postással megbeszéltük, hogy nekünk oda az üres telekre hozza az anyu nyugdíját. És akkor, amikor ott vagyunk, akkor így nézem a telket. Már az is eszembe jutott, hogy odamegyek a nyáron sátrazni, vagy mit tudom én. Még nincs sátram, de beszerzek egyet, vagy nem tudom. Hát ott aludni már nem merek azért, nincs annyi bátorságom, de simán lehetne sátrazni meg piknikezni.

És tényleg a hatodik címet fogadtuk el. Tehát tovább nem tudtam húzni. Akkor mondtam, hogy mindent csináljanak meg, teljes felújítást, hogy sokára legyenek kész. Csináljátok sokáig. És akkor hálaisten sokáig csinálták, tehát másfél hónapig biztos. Jó lerombolt házat választottunk. Aztán mondták, hogy akkor most már menni kell, akkor én nagyon rosszul éltem meg azt a pár napot. Aztán sajnos elköltöztünk. Pont arra mentünk el villamossal, amikor lebontották. Akkor gyorsan leszálltam, visszagyalogoltam és akkor ott néztem, ahogy rombolják le. Nagyon rossz volt látni. Az volt az életem, az volt a szívem, tehát nem tudtam elképzelni másik lakást. Az volt a mindenem. Nem tudtam elképzelni az életemet máshol. Amikor költöztünk, az idősek, azok megértettek, hogy szomorú vagyok, de a többiek nem, azok mentek. De aki ott született… Minden emlékem oda köt. Minden hónapban, mikor megyünk, úgy várom a nyugdíjat: „Anyu, menjünk már, úristen, anyu, gyere már!”. Mert hogy ugye a postással megbeszéltük, hogy nekünk oda az üres telekre hozza az anyu nyugdíját. És akkor, amikor ott vagyunk, akkor így nézem a telket. Már az is eszembe jutott, hogy odamegyek a nyáron sátrazni, vagy mit tudom én. Még nincs sátram, de beszerzek egyet, vagy nem tudom. Hát ott aludni már nem merek azért, nincs annyi bátorságom, de simán lehetne sátrazni meg piknikezni.