Mária ötvenes éveiben járó nő. Egy Borsod megyei településen nőtt fel öt testvérével együtt. Második férjével jelenleg is együtt él. A két apától öt gyermeke született. Gyermekei felnőttek, legtöbbjüknek már gyereke is született, ők is Budapesten élnek. Mária egész életében fizikai munkát végzett, jelenleg aluljáró-takarítóként dolgozik. A kilencvenes évek elején Borsodból Budapestre költözött a négy gyerekével, majd férje is csatlakozott hozzájuk. Pár évig különböző budapesti albérletekben éltek, majd a Dzsumbujban találtak lakást. Többször költöztek a telepen belül. Mária összesen huszonegy évet élt a Dzsumbujban. Amikor bontásra került a telep, lakásukért cserébe pénzt kértek. Hosszas keresgélés után, végül Pesterzsébeten vettek egy földszintes, többszobás, kiskerttel rendelkező házat – jelenleg is ott élnek.

Négy gyerekkel költöztem az úgynevezett Dzsumbujba. Előtte vidéken laktam, de ott egyre szegényebb lett a helyzet, itt már laktak ismerőseim a Dzsumbujban, aztán ők ajánlották, hogy jöjjek föl. Ott a házban találtak nekem egy albérletet, meg mondták, hogy itt jobb a munkalehetőség, jobban meg lehet élni. Nekem nagyon jó tapasztalataim vannak, mert rögtön segítőkre találtam. Egyedül jöttem a gyerekeimmel, GYES-en voltam a kisebbik lányommal, aztán találtak nekem munkát ott a házban, ami kisegített. Vigyáztak a gyerekeimre, és ott az emberek egymást kisegítették. Zömében szegény emberek éltek ott, de mindenki mindenkin segített. Anyagiakban is, vagy a gyerekvigyázásban, vagy volt olyan gondom, hogy nem tudtam elvinni két gyerekem az iskolába, akkor felajánlották a szülők, hogy majd ők segítenek, elvitték őket az iskolába. Nagyon sok ott lakó azért sajnálja a Dzsumbujt, mert ilyen összetartó társaság volt.

Huszonöt évvel ezelőtt nem volt ennyire nehéz, mert jobbak voltak munkalehetőségek. Jobban tudott az ember érvényesülni. Annak, aki nem tanult, annak nagyon nehéz, de annak is, aki tanult, tudom a gyerekeimről. Mert ők azért tanultak, meg van egy becsületes szakmájuk, aztán mégse azt végzik, mert nem tudnak elhelyezkedni. Két-három éves munkatapasztalatot kérnek mindenütt, meg nyelvvizsgát. Az egyik fiamnak semmilyen szakmája nincs, ő kicsit el is kallódott a többi közül, túl korán talált barátnőt, gyereke van, és ő nem fejezte be, akárhogy szenvedtem vele, hát… nem mindig a szülő hibája.

Én mindig fizikai munkát végeztem. Először kezdtem ilyen hegesztőként lakatosműhelyben, azt csináltam tíz és fél évig. Dolgoztam, megszületett a gyerekem, egy éves, másfél éves korig otthon voltam vele, aztán mindig ott volt a közelemben, vagy az édesanyám vagy valaki más vigyáztak rá, aztán megint visszamentem dolgozni, mert kellett a pénz. Mikor a Dzsumbujba kerültem, udvart kellett takarítani. Az önkormányzat takarítatta egy házmesterrel, de az nem csinálta, odaadta nekem, és ahogy megkapta a fizetést, abból engem kifizetett, az segített ki, a házmester… felét csinálta ő a három épületnek, felét én. Akkor nem hagytam senkire a gyerekeimet, lementem velük együtt felöltöztetve, aztán míg én takarítottam, ők játszottak, akkor neveztek el minket csipetcsapatnak.

Családsegítők segítettek. Szóltak, hogy be lehet adni lakásigénylést pályázaton. Kettő, három nem sikerült, kaptam egy tippet a családsegítő vezetőjétől, hogy inkább próbáljak meg ott a Dzsumbujban egy üres lakást, azt talán könnyebben megkapom, meg nem igazán pályáznak rá emberek. Negyedszerre sikerült, igaz, hogy csak egy szoba-konyha, de nagyon örültem neki, akkor már megvolt az ötödik gyerekem, párom, úgyhogy voltunk heten, de akkor is jó volt, aztán laktam benne egy évet. Megint kaptam egy tippet családsegítőtől, hogy üres a szomszédom, mert ott úgy volt, hogy szoba-konyha, másik szoba-konyha, a vécé egy kis előtérben volt és akkor az közös volt, de ha nem lakott ott senki, akkor meg lehetett kérni ilyen összevonásra, csatolásra. Én azt megpróbáltam, megkaptam, igaz, hogy saját költségen kellett felújítani, fürdőszobát csinálni. Hát, szerencsém volt, mert nekem is volt munkám, és a párom is dolgozik. Ő vett fel kölcsönt az egyik banktól is, a másik banktól is, megcsináltuk, rendbe raktuk, fürdőszobát csináltunk. Akkor már könnyebb volt, mert nem kellett fazékban melegíteni a vizet, aztán műanyag kádban… kiönteni, megint vizet melegíteni, így ment minden este.

Hogy milyen volt egy szoba-konyhában? Hát, az elképzelhető, hogy nem volt túl egyszerű, mert ágy hátán ágy. Nem mindig tudtam külön tenni őket, nagyobb ágyon lányok, fiúk külön, és így oldottuk meg, a legkisebb az velünk, de elfértünk. Megvoltunk. A gyerekek közt ilyenkor vannak viták, főleg mikor együtt aludnak, de nagyon szerették egymást, komolyabb gond nem volt köztük.

Igazán nem voltunk baráti kapcsolatban a többi lakóval, csak köszönő viszonyban, és van úgy, hogy mai napig találkozok velük, alig tudok tőlük eljönni, úgy örülnek egymásnak azok az emberek, akik ott évek óta együtt laktak. Nem volt rossz ott lakni, mert tisztelték egymást az emberek. Voltak bűnözők is, persze. De a többség nem bántott senkit, inkább vigyáztak a másikra, meg összetartottak, meg próbáltak segíteni, mert szorosan éltek. Voltak a lakások egymás mellett ilyen közös hosszú folyosók, aztán volt olyan is, hogy… például valakinek gyerekei voltak, aztán nem volt pénze, így  kiállt a folyósóra, látták, hogy szomorkodik, akkor egymástól megkérdezték: „Mi a baj? Nincsen pénzed? Nem tudsz főzni a gyerekeknek? Gyere, majd én adok, majd amikor lesz, visszaadod.”

Így az utolsó három-négy évben romlott el már, mikor már nagyon elterjedt a drog, és nagyon sokan rászoktak a fiatalok… volt olyan, hogy egy autó megállt a kocsilámpánál, aztán… táska, ha le volt téve, nyitott ablaknál, kilopták a táskát, beszaladtak, elbújtak akárhova. Igazából ez már akkor kezdődött, mikor így nagyon elterjedt a drogozás, ez nagyon sok embert tönkretett, elvitt. Akkor már vártuk, hogy elmenjünk onnan, mert nagyon sokan próbáltak eljönni. Volt, aki leadta a lakását, vidékre költözött, régebbi régi lakók, volt, aki meghalt, üres lakásokba egyre többen költöztek be idegen emberek, akkor már azok nem tudtak úgy beilleszkedni.

Jóformán ott nőttek fel a gyerekeim, de nem volt rossz hatással rájuk a ház. Jó, mondjuk én ki is vontam abból a körből őket, mert a munkám mellett azért minden időmet odafordítottam, hogy tudjak rájuk figyelni. Nyáron se engedtem, hogy túl sokáig játszanak, mert volt egy nagy játszóterünk, aztán mindig mondtam: hét óra, fürdés. Nem nagyon tetszett nekik, de muszáj volt.

Rengeteget jártunk le a Duna-partra, mindig csináltunk ilyen családi programot, bográcsoztunk, szalonnasütés, reggel lementünk, aztán csak este, volt szabadtér, ott rohangáltak, szaladgáltak, fociztak. Inkább ilyeneket szerveztünk, hogy legyen mozgásuk, más programokra nem mindig tellett anyagilag.

Nálunk az szokás volt, hogy a Szenteste az szent… nekünk Jézus születésnapján szokás, hogy Szenteste fő a töltött káposzta, sül a bejgli, aztán a gyerekek megfürödnek, felöltöznek, úgy mennek az asztalhoz vacsorára. Nálunk az a szokás, lehet, hogy csak borsodiaknál, nem tudom, hogy vannak ezek a templomi, karácsonyi énekek, és mi úgy köszöntjük fel egymást rokonok, hogy elmegyünk egymáshoz, és énekelünk egymásnak, az ajtóban kint, és ha beengednek, akkor felköszöntjük egymást, ha nem engednek, nem, ez ilyen betlehemes valami. Nálunk ez szokás mai napig…

Hát, úgy aránylag rendben voltak az épületek is, belül a lakások is szépek voltak, mert ott mindenki úgy igyekezett. Sokszor volt úgy, hogyha hozzánk, vagy bárkihez jöttek, akár ilyen riporterek, akár ilyen családsegítősök, vagy bárki, bementek lakásba, ájultak-ámultak, hogy úristen, kívülről hogy néz ki, belül meg oázis. Jó, voltak hanyag emberek, akiknél nem igazán lehetett az ajtó előtt megállni. Valamikor az udvar is szép tiszta volt, mert rendben volt a játszótér, ott ajtóval záródott a kukatároló, nem csapkodták le oda a szemeteskukákat, hanem szépen berakták. Akkor meg volt épségben a kerítés, kulccsal záródott a kapu, mindenkinek volt külön kulcsa, a kerítés mentén virágok voltak. A gyerekekre is odafigyeltek, hogy azért ne dobálják el a szemetet, ne törjenek össze ezt-azt.

Úgy szét volt már kapva utolsó hetekbe a ház, amikor három-négy lakó maradt már csak, hogy félelmetes volt bemenni. Tetőszélét is megszedték alumíniumért, meg itt bontottak, ott bontottak. Horrorfilmet lehetett volna forgatni, olyan félelmetes volt már a Dzsumbuj, az utolsó hónapokban.

Úgy működött, hogy aki pénz térítést kért a lakásért, az kötött egy szerződést az önkormányzattal, hogy pénzbeli térítést kér, nem lakást, az önkormányzat megmondta, hány négyzetméter a lakás, mennyit adnak négyzetméterenként, kiszámolták az összeget, majd utalták. Mi is a pénzt választottuk. Őket nem érdekelte, hogy hova költöztek, albérletbe, rokonhoz, bárkihez, csak ki kellett költözni, a költözés napjára kihívni egy műszakist, aki leírja az óraállásokat, közüzemű számlát, óraállás szerint ki kellett fizetni nullásra, azt bevinni az önkormányzathoz, hogy kiköltöztem, nullásra kifizettem, onnantól kezdve két-három hét telt el és az önkormányzat kifizette a teljes összeget, aztán elkezdtünk nézni lakásokat.

Hát először csak az egyik („A”) épületet bontották le a Dzsumbujban, ami a járda mentén volt, mert gondolom, nem volt olyan egyszerű az önkormányzatnak, hogy mindenkinek lakást biztosítson. Nagyon sajnáltuk. A családtagjaim is dolgoztak a bontáson, úgyhogy elmentek ilyen alkalmiba a vállalkozóhoz, majd megőrültem, mikor megláttam őket, hogy szedik a tetőt és addig, amíg a tetőt szedték, nem is néztem oda, a fiam is ott volt, aztán, rossz volt nézni…

Sok mindent nem hoztam el a Dzsumbujból, mert ott nagyon el volt terjedve a csótány, aztán ilyen bútorokat, ágyat, ilyeneket nem hoztam el, inkább jobb a biztonság. Jó, nekem volt egy ismerősöm, aki rovarirtó, az háromhetente jött hozzám... utáltam mindig, azt a szagot.

Sokan sajnálták, amikor bontották a Dzsumbujt, hát az ott lakó embereknek volt jó emlékük is. Voltak olyan lakók, akik ott születtek, ott éltek ötven évet, azok sírva költöztek el. Itt is lakik egy néni a közelben, mindig találkozom vele, ő is pénzt kért, és itt vett lakást, ilyen kis kertes, imádja, mert nagyon jó, de még mindig sajnálja, mert ő ott nőtt fel. Rengetegen vannak olyanok, akik ötven, meg ötvenöt évet éltek ott, és jó volt nekik, meg tetszett nekik, amíg nem volt probléma, ami mondom, csak az utóbbi években volt.