Hajnal egy Borsod megyei településen született. Édesanyja halála után édesapja Budapestre költözött, ahol későbbi élettársától megörökölte a dzsumbujbeli lakását. Hajnal férjével és három gyerekével harminc éves korában, 1982-ben követte apját Budapestre, ekkor költöztek a Dzsumbuj „A” épületébe, ahol annak lebontásáig laktak. Hajnal alkalmi munkákból élt, többek között az épületek rendbentartásáért felelt. A bontáskor nem kapott cserelakást. A három és fél millió forintos összegből, amit a lakása beszolgáltatása után kapott, nem tudott új lakást vásárolni. Férjének mindkét lábát amputálni kellett, jelenleg őt ápolja. Hajnal egy gyerekkori betegsége miatt csak részmunkaidős állást vállalhatna, kísérővel, de erre pillanatnyilag nincsen lehetősége. Fiával, menyével és unokáival a Középső-Ferencvárosban éltek, majd elköltöztek onnan. (Az interjú készítése során még ott élt.)

Hát ezt én így kaptam, anyukám után kaptam ezt a depressziót. Mert anyukám megbolondult, szülés közben kapott egy ilyen elmezavart. És akkor én szoptam három hónapig a tejét, és akkor nem tudták, hogy őneki ez a betegsége van. Akkor úgy hallgatott, nem nagyon beszélgetett, nem takarított, azt mondják. Én nem tudom, én kicsi voltam. És akkor apukám észrevette, és mondta, hogy ez így nem jó. Utána anyukámat elvitték Miskolcra, a bolondokházába. Úgyhogy lett nekem egy ilyen depresszió-zavarom. Írni-olvasni nem tudok. Apukám sokáig taníttatott engem, Miskolcra is elvittek engem ilyen pszichológushoz. Ott is voltam sokáig, ilyen benti kórház, vagy mi volt az. Ilyen orvosok voltak ott, vizsgálgattak engem, meg minden. Ismerem némelyik betűt, meg le is írom az A betűt, az O betűt, az S betűt, meg mittudomén miket, de nem tudom összeolvasni egyáltalán. De ez rossz nekem, nagyon rossz, mert akárhova megyek, nem tudok elolvasni semmit. Nem is hiszik el sokan… és akkor azt mondták régebben az apukámnak, hogy itt van, most már fel kell menteni a lányát, nem kell itt erőltetni az olvasást, mert itt neki az agyával is gondok vannak, a fejével. Úgyhogy nem lehet.

Tizenhat éves voltam, amikor a férjemhez kerültem. Azóta mi együtt vagyunk, már negyven éve. A fiam hetvenben született, a nagyobbik fiam, mert három fiam van, lányom nincsen, de nem baj, mert van lány unokám. Úgyhogy azóta együtt vagyunk. Egy jó ember volt, mert tényleg, hogyha hazamentünk a munkából, vagy ő otthon maradt, mert nem egy műszakban dolgoztunk, akkor ő segített nekem mosni, főzni, úgyhogy összetartottunk egymással, jóban-rosszban. Meg tényleg, hát leéltem vele egy életet, én nem is tudtam volna más embert magamnak elképzelni.

A Dzsumbujba költözés meg úgy történt, hogy nekem Borsodban, otthon volt egy nagy lakásom, mert az apukám épített nekem. Kétszobás, minden volt benne. Apukám, amikor már egyedül volt, mert meghalt az az élettársa, azt mondta, hogy Lányom, gyere fel, neked is jobb életed lesz. Ott akkor el tudok menni dolgozni, azt mondja. Hát én fogtam azt a lakást, a nénémnek a fiának adtam el. Nagyon szép volt. Négyszáz négyszögölön feküdt a telek, az a lakás, amin volt. Mindig beültettem krumplival, mint a falun...de nem falu volt. De munkalehetőség sem volt, a férjemnek is, ő is a szőlőben dolgozott, nehéz munkát dolgozott. Hát mondom, akkor eljövünk ide. Mert ott Borsodban nem volt munkalehetőség. Lett volna, csak hogy mondjam… megnézik ott, hogy roma vagy nem roma, hát itt is megnézik, de nem annyira.

Még kicsik voltak a gyerekek, a legnagyobb volt tízéves, amikor elköltöztünk. Három fiam van. Hát itt sikerült nekik az életük. Normálisan kitanultak iskolában, minden. Az egyik kőműves, a másik burkoló, a harmadik meg festő. Kettő kint is van külföldön. Egy van itt, akinél itt lakom. Kettő unokám van, tanulnak. A lány már férjhez ment, a kisebbik fiú is megnősült. Elmentek a lakásból, már nem laknak itt. A nagyobbik fiú lakik még itt.

Régen még nem volt ez, hogy fürdőszoba meg ilyenek. Olyan szoba volt a Dzsumbuj-lakás, hogy közös volt a vécé, hogy így át kellett menni egymáson, közös volt a véce meg a fülke is közös volt, úgy laktunk. Utána már komfortosították, megkaptuk a fülkeszomszéd lakását, és akkor fürdőszobát csináltam, megcsináltam, komfortosítottam, és akkor kicsit jobb volt az élet. Tudott az ember fürödni kádban, volt melegvíz, nem kellett melegíteni a vizet a gázon.

Gyönyörű volt, nagyon szerettem ott lakni. Akkor boltívet csináltunk, nem volt muszáj csinálni, de nekem tetszett a boltív. Lemozaiklapoztuk, ráment egy csomó pénz, mert mindent önerőből kellett megcsinálni.

Én ott laktam pont az „A” épületben, ott az elején, ahol a buszmegálló állt meg régen. Pont ott laktam a földszinten. Volt kocsma, volt közért, akkor volt egy nagy ABC, azt elbontották. Úgyhogy minden volt ott az embernek, nem kellett messzire menni. Szerettem ott lakni, jó volt, biztonság, beilleszkedtem. Elfogadtam őket, meg minket is elfogadtak, szerettek ott az emberek, mert olyan barátságos voltam. Nem tettem kivételt, hiába volt szegény. Nekem egy kicsit jobb volt, de nem sokkal volt jobb. Én segítettem sok embernek, ők viszonozták nekem, amikor én voltam egy olyan helyzetben, hogy nekem nem volt annyi. Az ember a szegénységet nem szégyelli. Csak kellemetlen.

De az ottani embereket lenézték. „Honnan jött? A Dzsumbujból? Juj juj, a Dzsumbujból…”

Az ember már ki se merte ejteni a száján, hogy honnan jött. „Jaj, ott milyen élet van?”

Hát milyen élet van, mondom, rendesen élnek az emberek. Nem eszik meg egymást, nem kannibálok, hogy megegyék egymást, nem élnek emberhúson. Be lehet menni a lakásokba, normálisan le lehet ülni. Volt úgy, hogy észrevettem, amikor ültem a villamoson, hogy páran felálltak mellőlem. Hát mondom, mi vagyok én? Vagy miért néznek engemet ennyire le? Borzasztó, nem szóltam akkor egy szót sem, csak gondoltam, hogyha felálltál, hát jól van, tőlem álljál.

Dolgoztam a gumigyárban is, mikor odakerültem, sokáig. A Hazaiban is dolgoztam, majd a MOM Áruházban takarítottam, sokkal utána meg elkezdtem ezt az árulást. Meg én takarítottam az udvart is, mind a három épületet, az „A”, „B”, és „C” épületet. Már hét órakor felkeltem. És akkor meg is voltak velem elégedve. Olyan szépen takarítottam, kihúzgáltam a kukákat, segített nekem a fiam is. Hát, szerettek engem ott, tisztaság volt, meg rend. Hány évig takarítottam? Olyan öt-hat évig. És utána meg mondták, hogy jaj, miért hagyta abba? Azt mondták: Sír az udvar, sír ez, sír az. Koszos a lépcsőház, nincs rendberakva. Még akkor kaptunk hipót, kaptunk mosóport. De akkor utána, amikor már nem volt IKV, már nem kaptunk semmit. Akkor már csak úgy sepregettünk.

Volt egyszer olyan, hogy éjjel jöttek a rendőrök, olyan egy óra fele, az valami borzalom volt, először ki is zavartam őket. Aludtunk, kopogtak. Mondom, van engedélyed?

De letegezett ő is, hogy: „Nyisd ki az ajtót!”

Tényleg voltak vagy harmincan. Emeletről emeletre mentek fel a rendőrök. Ilyen maszkban voltak, ilyen sapka volt a fejükön, és csak a szemük volt kinn. Kamerával jöttek be... én meg elkergettem őket.

Ott volt amúgy a Dzsumbujjal szemben a rendőrség, de egy orvosi rendelő is volt az oldalában. Szóval nem kellett orvoshoz sem úgy szaladgálni, mert nagyon jó orvosok voltak ott. Csak átment az ember a másik oldalra, és akkor ott volt az orvosi.

Óvoda is volt ott, ingyenes óvoda, a Dzsumbuj Helpben. A gyerekek úgy beilleszkedtek oda, az óvodába is, jobban szerettek oda menni az óvodába a gyerekek, mint mikor át kellett menni nekik a Kén utcaiba. Visszasírták a Dzsumbuj óvodát. Ott fejlesztették a gyerekeket, tanították őket. Utána már az is megszűnt.

Volt, aki segített a Dzsumbujban, például a Szántó Kata (a Dzsumbuj Help egyik volt vezetője – a szerk.) az megtett értünk mindent. Úgyhogy aranyosak voltak, a gyerekek tartottak ilyen műsorokat, még én is felléptem egyszer. Én is belementem. Ott én voltam a Dolly Roll egy ilyen farsangon. Van róla egy videófelvétel. Nem paróka volt rajtam, mert nekem gyönyörű szép hajam volt, mert idáig ért a hajam. Fekete volt, göndör, mert nekem nagyon göndör hajam volt, majd fogok hozni róla egy fényképet.

Amikor ez az IKV megszűnt, akkor nagyon elszabadult a pokol. Úgy volt, hogy nem volt takarító, teljesen hegyekben állt a szemét. Már olyan volt, mint egy „Csikágó”. Az Illatos utat elnevezték Dzsumbujnak. Én nem tudom, hogy miért lett Dzsumbuj. Mert gyönyörű szép volt, nyírták a füvet, öröm volt kiülni az udvarra, tele volt virágokkal, mikor oda mentem, akkor parkosították, gyepfüvet raktak le, minden. Az IKV utána már nem törődött vele. Akkor jött a rendszerváltozás, akkor még jobban elszabadult a pokol. Szegénység volt, már bejött ez a munkanélküliség.

Azért jöttem el a Dzsumbujból, mert én nem szerettem, hogy szól sokat a zene, balhéznak, volt, mikor olyan emberek voltak ott, jöttek be a kocsmába, akik nem odavalósiak voltak, jöttek mindenfelől és veszekedtek, verekedtek. Földszinti lakásom volt, még alacsonyabb volt, mint ez. És ott ittak az ablakomban, mert pont a kocsma mellett laktam. Volt, hogy lehajítottam nekik, hogy menjetek el innen a francba. Meg leöntöttem őket vízzel. Nem tudtam mit csinálni velük. Egy idő után már zárni kellett a lakásokat, csukni kellett, meg egy valakinek otthon kellett maradni mindig, mert benyomták már az ismerősök is a lakást. Az embernek nagyon oda kellett figyelni.

De én szerettem ott lakni, nagyon szerettem. Mindenki visszasírja, hogy elbontották, mert stabil épület volt. Csak rá kellett volna fordítani pénzt az önkormányzatnak, hogy egy kicsit ki legyen tatarozva. Először az „A” épületet kezdték el bontani, és utána kezdték el a „B”-t rá olyan három-négy évre kezdték el bontani. Most meg már végigbontották tavaly. Nem tudom, hogy miért rakták ki onnan az embereket. Nem is épült oda semmi se.

Hát nem tudtam venni három és félmillió forintból lakást, ezt adta a lakásért cserébe az önkormányzat. Ezután Borsodba mentem a testvéremhez. Utóvégre hol lyukadtam ki? Lettem egy hajléktalan. Mert az vagyok, egy hajléktalan, csak ide be vagyok jelentve a menyemnél. Csak ő olyan aranyos volt, hogy bejelentett engem.

Sokan feketén adták el a lakásokat. Én még arra is buta voltam. Visszaéltek azzal, hogy én bementem öt év után, beadtam a pályázatot, hogy kérek egy másik lakást. Azt mondták, hogy maga eladta a lakást. Igen, eladtam a lakást, az önkormányzatnak adtam el a lakást. És átvertek engem, mert egy évre rá meg bontották a Dzsumbuj-lakást. Na, mondhatták volna nekem, hogy adok magának egy cserelakást, mert cserelakást is kértem, csak azt mondták, nincs cserelakás.

Egy darabig a Dzsumbuj után ott laktam, a Kén utcában, a földszinten. Nem tagadom, önkényes voltam. De sosem törtem fel lakást. Sétáltam ott, és hát mindenki ment bele a lakásokba. Hát mondom, én is bemegyek. És bementem, ott laktam másfél évig. Akartam fizetni a bérleti díjat, de nem engedték.

De már ott is ismertek engem, mert én árus voltam, jártam külföldre. Lengyelbe jártam, Németbe jártam, hordtam oda holmikat. Ott se volt semmi gond, a Kén utcában. Á, az még szebb volt, mint az Illatos út. Vannak ott szegény emberek, nagy családdal, és kirakják őket az utcára, a gyerekekkel. Sajnálom őket. Most nekem se lett volna hova menni, ha nem fogad be a fiam. Hova mentem volna?

Voltam én már szállón, a Táblás utcában. De jó volt ott is, mert volt mosógép, meg lehetőség, ötezer-hatezer forintot kellett fizetni egy hónapban. Úgyhogy megvoltunk ott is.

Most meg már úgy széjjel vannak az emberek, elmentek. Az egyik kapott lakást, a másik is kapott lakást, vannak akik kimentek külföldre, Kanadába, megkapták az állampolgárságot. Úgyhogy rossz nekem még, amikor megyek arra, Pesterzsébet felé, hogy odanézek, juj, de jó volt itt lakni. Az ember visszasírja, na.

A férjemet most ápolom, ellátom, nincs lába. Nem is mondtam eddig, hogy levágták a lábát. Trombózisa volt, érszűkülete. Volt egy nagy infarktusa, szóval elegem van nagyon. Semmi támaszt nem kapok, a közgyógyot sem adták meg, mostmár pénzt adnak közgyógy helyett, teljesen ki kell fizetni a gyógyszereket, úgyhogy kegyetlen életem van most. És segítség sehonnan, azt a kis nyugdíjat kapjam, ötvennégyezer forintot kapok. Most azt a harmincötezer forintot megigényeltem, hogy a lábát elvesztette. Kegyetlen ez, most így élünk.

Fent vagyok amúgy az interneten. Az a film címe, hogy a Dzsumbuj gyermekei. Még hosszú hajam volt. Jó, hogy van egy emlék, hogyha meghalok, akkor legalább az unokáim nézzék már meg, hogy… hogy régen hogy volt.