Élettörténetek
„Az ember elfogadja magában azt a tudatot, hogy neki ez jár”
János 1988-ban született, a Dzsumbujban nőtt fel, ahonnan tizennyolc éves korában költözött el. Hat éves koráig élt a Dzsumbuj „B”épületében az édesanyjával egy szoba-konyhás lakásban, ezt követően az „A”épületbe költöztek, ahol már összkomfortos lakáshoz jutottak. Édesanyja egyedül nevelte, testvérei nem voltak, apja elhagyta őket. Tizennyolc éves volt, amikor a Dzsumbuj bontását bejelentették; János és az anyja átköltöztek a nekik kiutalt lakásba. János tizenkét éves kora óta dolgozik, először az anyja mellett, majd diákmunkákat vállalt, az iskola után a kereskedelemben, majd esztergályosként helyezkedett el, jelenleg pedig közmunkásként dolgozik (2016). Huszonöt éves volt, amikor megszületett a kislánya, akit azonban már fél éve nem látott. János most egy budapesti munkásszállón lakik és új partnere van.
‘88-ban születtem, amikor megszűnt az a korszak (szocializmus – a szerk.). Az embernek akkoriban még volt munkája, volt élete, volt hús az asztalon. Hagyták élni az embert. Most mi van? Nagyhatalmúak nyelik el a pénzt, viszik, mi meg le vagyunk szarva. És egy magamfajta mit csináljon?
Amikor én megszülettem, a „B” épületben laktunk, a harmadikon. Ott ment a dínom-dánom, az volt a központja ennek az egész telepnek, így a közepe. Ott voltak ajtórátörések, egymással ordibálások, így megöllek, úgy megöllek, volt ott minden. Szóval mi nem ezüstkanállal a szánkban születtünk. Nekünk meg kellett tanulni, mi az, hogyha nincs. Meg kellett tanulnunk, hogy minden egyes falatért, vagy éppenséggel amit szeretnénk, azért meg kell dolgozni. Hat éves voltam, amikor átköltöztünk az „A” épületbe. Ott egy fokkal jobb volt, ott csöndesebb volt.
A „B” épületben közös volt a vécé a szomszéddal, és a fürdést azt nem is tudom hogy oldottuk meg. Az a baj, hogy akkor még nagyon-nagyon kicsi voltam, de ott volt egy konyha, meg egy nagy szoba. Ennyi. Igen, és a vécé az közös volt. Utána mentünk át az „A” épületbe, ott összkomfortos lakást kaptunk, volt ott két szoba, konyha, fürdőszoba. Csináltunk egy ajtónyi helyet a két szoba között és akkor ott már az egyik szoba az enyém volt, másik anyámé. Nagyjából ennyi, amit a lakásról el tudok mondani.
Ha a Dzsumbujban nagyon nagy csönd volt, akkor ott nagyon nagy temetés volt. Ott legalább két lakásban minimum, hogy ment a zene oda-vissza. Szóval zene az mindig volt. Üvöltözés minden nap volt. Szó szerint. már az volt a csoda, ha csönd volt. Mindig volt valami, mindig történt valami. Ennyi igazából. Nem tudok részletesebb dolgokat mondani, mert lehet, hogy felejtettem is, vagy nem tudom. Az a baj, hogy sok dolgot szeretnék is kitörölni, meg nem is. sok dologra szeretnék visszaemlékezni, sok dologra nem szeretnék visszaemlékezni.
Én nem verekedtem ott, nem csináltam balhékat, de rengeteget láttam. Volt olyan, hogy talán egy csomag szotyiért összeverekedtek, szóval bármi... ott nem kellett indok se hozzá. Ha csak csúnyán nézett a másik a másikra, már ment a balhé és akkor ők összeverekedtek, oké. Hívom a bátyámat. Jött a bátyja, az leverte őket. Akkor jöttek a szülők, akkor jött már a család és akkor így olyan bandaháborúk alakultak ki, mondjuk egy csomag szotyin, hogy egyszerűen hihetetlen. Én pont ezért nem is balhéztam, meg verekedtem, mert már akkor megijedtem saját magamtól. Nálam az a baj, hogyha én elszállok, akkor megyek, mint a tank. És ezt ők is tudták. Szóval nem hiába hívtak „kis buldózernek”. Mert tényleg mentem. Háttal nekimentem a falnak és döngött a fal. De közben ilyen kis visszahúzódós, nyápic gyerek voltam, azt mondanám, olyan kis… hogy mondjam, nem is az, hogy félős, de az is benne volt, hogy félős. Én nem tűntem ki.
Tizennyolc évesen elköltöztünk a Dzsumbujból, mert akkor már szó volt róla, hogy bontják lefelé az épületeket, átkerültem egy másik helyre. Ez ugye úgy volt mindegyik épületnél, hogy akinek rendesen volt fizetve a számlája, meg a nevén volt a lakás – mert ugye ott voltak önkényes lakók is –, akinek volt rendesen papír a kezében, hogy ez az önkormányzati lakás az övé, az kapott másikat máshol. Kapott három címet és abból választania kellett. Ha egyik se tetszett neki, akkor várnia kellett egy picit és kapott megint három címet. Szóval egy idő után mindenki elment, mert talált magának megfelelőt. Mi a másodiknál döntöttünk, az tetszett nekünk, akkor még az egy nyugis hely volt. Ismerős is volt, mert anyám ott dolgozott mellette. Mire eljutottunk ahhoz, hogy költözni kell, akkor már nem dolgozott ott, de ismerte a környéket.
Ott lájtosabb volt a dolog, de viszont nem tudtam kiszedni magamból ezeket az emlékeket, szóval már mindenhol az a kétely volt bennem, hogy igazából én odatartozom, nekem ott van a helyem. Nagyon sokat nem tudok róla mondani, mert amik ott voltak, azokat mi ugye megéltük; igazából ezt érezni kell, hogy mondjam… nem egyszerű, de az ember elfogadja magában azt a tudatot, hogy neki ez jár. Valahol jó volt ott, valahol pedig rossz, hogy igen, mi láttuk a rosszat is. Ez tény és való. Ez a rossz része, de a jó meg az, hogy mi tudjuk, hogy honnan kezdtük, mi nem felejtjük el, hogy mi volt ott és hogy miben éltünk. Amikor az olajos kenyeret ettük, mert nem volt más. Vagy amikor úgy kellett átmenni a szomszédhoz egy pohár vegetáért, hogy valami levest lehessen csinálni. Akik így felfogták ésszel ezeket a dolgokat, azok tudják, hogy azért ez valahol megérte. Itt vagyok huszonhét évesen és mentálisan negyvennek érzem magam.
Kezdésképp’ anyám mellett dolgoztam, az nem volt bejelentett, annyi volt, hogy segédkeztem és ebből volt némi kis zsebpénz. Akkor tizenkét éves voltam, ezt tisztán tudom, akkor még bőven általánosba jártam. Utána jött a középsuli. Elkezdtem a diákmunkát. Anyám kapott egy betegséget, lerobbant, ahol tudtam, próbáltam intézni a pénzt. Hogy legyen, hogy meg tudjunk élni. Ugye faterom nem volt ott, valamiből meg kellett élni. Szóval az első pillanattól kezdve én már suli mellett dolgoztam. Mikor mit, de inkább a kereskedelem felé haladtam, de esztergályos lett a szakmám. Aztán amikor eljött az, hogy így vége a sulinak, letettem a szakmát, akkor nekem már nem kellett munkát keresnem, mert ahol dolgoztam diákként, az volt az ajándék, hogyha viszem a bizonyítványt, akkor azonnal írják a szerződést. És ez így is volt. Megkaptam a bizonyítványt, bizonyítványosztás után én már mentem is be a céghez és már a bizonyítvány a kezemben volt, mentem befelé hátra a főnökségre, és így mutattam, hogy na, akkor itt van, akkor hajrá. És ugye akkor már írták is a szerződést, úgyhogy nekem ott már fix helyem volt. Aztán jöttek a dolgok, egyre többet vártak el… több túlórám volt, ugyanannyi, mint a műszakvezetőnek. Már egy éve ott dolgoztam, amikor kiléptem onnan. Már tényleg mindent megcsináltam az ég egy adta világon, ki se láttam a káoszból, és ott eldurrant az agyam. Ott elegem volt már, meg akkor már egy-két kolléga elment és már nem volt olyan, mint régen. Elszálltam és mondtam, na akkor én gyerekek, én most abbahagytam. Utána átmentem egy másik boltba, ahol már műszakvezetőnek akartak fölvenni, de mondtam, hogy plusz tízezer forintért nem vállalom a felelősséget, mert annyival fizettek volna többet. Ott is lenyomtam egy évet. Majd a szakmámban is dolgoztam.
Utána volt egy hosszas időszak, amíg nem volt munkám, akkor jött ez a rádiózás, és akkor utána megszületett a lányom. Akkor egyértelmű volt, hogy munkát kell találni. Jelentkeztem közmunkára, és ott, ahol elkezdtem dolgozni, mindent beletettem, hát nem érdekelt semmi, csak a lányom, hogy neki minden meglegyen, és ott hallottam egy olyat, hogyha elég jól dolgozik az ember, akkor felveszik normálba’. Ugye itt volt az, hogy ötvenezer forint fizetés. Az meg édeskevés. És hajtottam, küzdöttem, nem hiába. Aztán mégiscsak egyre vészesebben közeledett az idő, hogy vége lesz a munkámnak, még mindig semmi hír nem volt arról, hogy átvesznek, vagy nem. Elmentem egy másik céghez, aluljáró takarítósnak jelentkeztem, és közben én hagytam egy üzenetet az itteni főnöknek, hogyha bármi van, én azonnal megyek, ha összejön a dolog. És mondták, hogy rendben, oké, szólni fogunk. Már mennem kellett volna aláírni a szerződést az aluljárós takarítós mizériához, és csörgött a telefonom, hogy ne csinálj semmit, felküldtük a papírodat, jössz ide. És ez nagy megkönnyebbülés volt, mert akkor tudtam, hogy itt biztos helyen vagyok. A mai napig itt dolgozom, igaz, hogy a fizetés kicsit karcsúbb, mint amennyire számítottam, de még mindig jobb, mint havi ötvenezer. És ugye azóta alakult az, hogy én eljöttem otthonról, itt vagyok a szállón, majd lesz valami. Igazából tényleg csak csak panaszkodni tudok, az a baj. Föl kéne állnom és oda kéne basznom egyet-kettőt valahova, vagy nem tudom. Igazából nem tudom, hogy mi lesz. És régen tudtam. Régen tudtam, hogy ha ezt csinálom, akkor ez lesz, ha azt csinálom az lesz. De valami meghalt bennem.
A lányom hároméves lesz. Fél éve nem láttam. Ez az én hibám is, meg más tényezők is okozzák. De rohadtul hiányzik. Amikor megszületett, az első dolgom ez volt. (tetoválást mutatja – a szerk.) Én akkor, amikor megszületett, akkor még hittem benne, hogy ezt a nőt észhez térítem, és fölfogja, hogy nem rólunk szól már ez a dolog, ez nem jött össze. És hogy miért nem láttam fél éve a lányomat? És hogy miért nem mentem azóta se? A mi lakásunkban van a lányom és az anyja, meg anyám és a nevelőfaterom. Én egy állat vagyok, mert amikor más fölhúz és eldurran az agyam és üvöltök, azt még a lányomnak nem kéne ezt látnia. És ahogy megláttam, hogy sírva fakad és rémülten néz rám… nem kívánom senkinek sem ezt az érzést. Inkább vállalom azt, hogy talán lesz olyan idő, amikor el tudom mondani neki ezt a dolgot, hogy mit miért tettem. És elfogadja, vagy pedig eldobja. Inkább választottam a rossz apa-szerepet, elfogadtam, hogy nekem ez jár.
A mostani párom nyitotta ki a szemem. Ő mutatta meg hogy lehet másképp is. Neki köszönhetem, hogy nem vagyok börtönben. Neki köszönhetem azt, hogy nem végeztem az életemmel. Neki köszönhetem azt is, hogy úgymond, idézőjelesen békésebben jöttem el otthonról. Egymásra találtunk, és azóta nem azt mondom, hogy fényes lett az életem, de már nincs bennem az, hogy meg akarok halni, hanem el akarok érni valamit, csak egyszerűen esélyt nem látok rá. Volt olyan, hogy én is ott voltam a határán, sőt meg is tettem. Mert befejeltem az üveget. Tizennyolcezer forintos dupla rétegű üveget fejjel befejeltem. És utána röhögve álltam oda a mentős elé, cigivel a számban. És azt mondja, hogy gyere, szállj be. Vársz, elszívom a cigit. Hiába ömlött a fejemből a vér, nem érdekelt, mert akkor már elegem volt. És nagyon sok ilyen volt, amikor már elegem volt.
Mindenkinek segítettem, ahol csak tudtam. Mégis a rosszat kaptam. És ráadásul a saját anyámtól is megkaptam azt, hogy előbb választotta az alkoholista nevelőfateromat, mint engem. Mert volt ilyenre is példa. Hogy megmondtam neki, vagy ő, vagy én. Adtam egy időpontot, eddig és eddig döntsd el. Eltelt az időpont, reggel odamentem hozzá és megkérdeztem, na, mi legyen? Hát pihennie kell. Ez volt rá a válasz. Fogtam a cuccomat, összepakoltam és elköltöztem.
Rossz helyen nőttem föl, de mégse lettem olyan, mint a többi. De igazából én azt tudom mondani, hogy az igazi oldalát láttam az országnak, mert az a másik oldala, ahol minden megvan, az egy hamis oldal. Mert ők nem tudják mi ez. Ők nem tudják milyen az, hogy napról napra él az ember. Közmunkásként dolgoztam fél évet, ötvenezer forintért. Abból fizettem a lányom cuccait, fizettem a lakást és fizettem még azt is, hogy megéljünk. Volt olyan hónap, hogy tizenhatezer forintot kaptam. Tizenhatezer forintot. Mert egyszer felvettem egy személyi hitelt, csak azért, hogy anyám ne kerüljön az utcára. Tizenkét éves korom óta dolgozom csak azért, hogy anyám ne az utcán legyen. Tizennégy év után megkaptam azt, hogy hülye voltam, hogy suli mellett elmentem dolgozni. Most két éve itt vagyok a munkásszállón. Fél éve nem láttam a lányomat. Változott valamit a helyzet? Az, hogy süllyedek lefelé és az idő telik. Semmire nem kapok esélyt, nem tudok lakást igényelni, nem tudok hitelt fölvenni, nem tudom helyre tenni az életemet. Ha meg jobban belegondolok, hogy mi lenne akkor, hogyha teljesen más körülmények között nőttem volna föl, ez azért úgy zavar. Mármint úgy zavar, hogy én már egyre jobban azt érzem, hogy nem fogom tudni, hogy milyen az, hogy teljes élet, milyen az hogy teljes család. Egyszerűen nem látom az utat. Mert amit ma leművelnek velünk ebben az országban, az vicc. Mert ha egy kicsit odafigyelnének ezekre a dolgokra,és ha csak egy kicsit olyan gondolkozása lenne a kormányon lévő embernek, mint nekem, nem így haladna a világ. Tudom, rengeteg felé kell figyelni, az útkarbantartástól kezdve a villanypóznáknak a vezetéséig, mindenre figyelni kell, de ők nem figyelnek semmire, csak a pénzre. Olyan összegeket keresnek havonta, hogy tudjuk nagyon jól, hogy az legalább hat számjegy. Mi a párommal két számjegyért dolgozunk havonta. Éppenhogy elérjük a három számjegyet, hogyha van benne túlóra, vagy éjszaka. És akkor két számjegyből meg lehet élni? Cseréljünk, én élnék abból a hat számjegyből havonta, sőt, még házakat építenék, hogy másnak is legyen. De ők abból a két számjegyből egy napot nem bírnának ki. És akkor ebből tegyek félre? Hova, mire?