Élettörténetek
„ELJÖTTÜNK IDE, ITT PRÓBÁLTUNK ÚJ ÉLETET”
Erzsébet Sajószentpéteren született. A rendszerváltás idején elveszítette a munkahelyét, és a jobb lehetőségek reményében Budapestre, az Illatos útra költözött. Az „A” épületben jutott lakáshoz. Az ottléte alatt többféle munkát is végzett és közben négy gyermeket nevelt fel. A Dzsumbuj elbontásakor a családjával a külső IX. kerületben kaptak cserelakást. Ebben az időszakban ő, és a legkisebb fia is tartósan megbetegedett. Élettársa anyagilag nem támogatta őket, így egyedül nem tudta fizetni a lakás bérleti díját. Emiatt az önkormányzat kilakoltatta őket az ingatlanból. Ezt követően üres lakásokban éltek, majd később Észak-Magyarországra költöztek. (az interjú még Budapesten zajlott).
Az úgy kezdődött, hogy a rendszerváltás előtt vidéken laktunk, Sajószentpéteren. Megtörtént ez a rendszerváltás, engem elküldtek a munkahelyemről, és ami vagyonunk volt, az eladtuk, pénzzé tettük, feljöttünk Pestre. Akkor már előzőleg a húgom itt lakott, és akkor ő szerzett nekünk egy helyet. Lányom, aki most huszonöt éves, öt hónapos volt, mikor feljöttünk ide. És azóta itt vagyunk Budapesten. Ha nincs ez a rendszerváltás, én még mai napig ott lakok, ahol én születtem. De nem volt munkalehetőség, meg minden megszűnt, tizenhárom évet hagytam ott, aztán eljöttünk ide, itt próbáltunk új életet.
Úgy költöztünk a Dzsumbujba, hogy az öcsém börtönben volt, és a felesége megengedte, hogy beköltözzünk az ő lakásába, ő is önkényes volt. Hát persze, meghúztuk magunkat, én GYES-en voltam a lányommal. Abból éldegéltünk, ahogy tudtunk, de albérletet nem nagyon tudtunk szerezni, mert hát még akkor nem ismertek minket. Próbálkoztak velünk és a gyerekekkel is az ottani lakók. Azt hitték, hogy rosszak vagyunk, mivel hogy cigányok vagyunk, ők meg azt gondolták, hogy nem tudunk beilleszkedni. Viszont sok régi lakó később azt mondta nekem, hogy Erzsike, le a kalappal előttetek, a testvéreid és a családja is, akik ide feljönnek, az nagyon ritka, akik így be tudnak illeszkedni.
Volt olyan a Dzsumbujban, hogy idős nénit támadtak meg, ha szólt valamit. Nagyon sokan voltak, akik nem tudtak beilleszkedni. Például olyan is volt, hogy egy fiatalember beivott és ráment egy családra, és az ura előtt akarta megerőszakolni az asszonyt, akkor a vak kislányát, és senki nem mert neki szólni. Na, én meg kihívtam a rendőröket, úgy mentettem meg a vak kislánynak talán az életét. Így vitték el a Vakok Intézetébe és azóta is ott van a gyerek. Úgyhogy ez ment ott. Pedig nem vidékiek voltak, hanem olyan lakók, akik ott születtek a Dzsumbujban, azok csinálták ezt.
De ha lehetne, akkor mégis visszamennék, mert ott azért máshogy volt... hogy mondjam, egymás mellett voltunk és akárkinek valami baja volt, egymáson tudtunk segíteni. Azért mondom, hogy ebből a szempontból visszamennék, mert hiába voltak ott rossz emberek, de a nagyobb része jó ember volt.
A kilencvenes évek vége fele olyan összetartó közösség volt ott, mikor megismertük ezt a Dzsumbujt, hogy az már nem is emberi. Jó, sok balhé volt, aztán kijöttek többször a rendőrök is. Persze a régi lakók kint álltak, kérdezgették tőlük a rendőrök, hogy: „Hát nem látták ezeket? Nem látták?” azt mondták a rendőröknek, hogy nem. „Hát, ide akkor feleslegesen jövünk, mert itt nagyon összetartóak a népek” mondták a rendőrök. Pedig sokan látták a régi lakók közül, mikor jöttek haza kocsival, hogy pakolják kifele az árut, de a válasz az volt, hogy mi nem láttunk semmit.
Mikor szabadnapos voltam, mondtam a gyerekeimnek, hogy ezt megfőzzük, megyünk, sétáltunk, lementünk a játszótérre. Akkor volt hinta, ott játszottak… homokoztak, elvoltak. De jó volt. Meg ha volt egy buli, névnap, születésnap, vagy keresztelő, vagy bármi, szóltunk ott a lakóknak, hogy lesz. Volt ott egy mosókonyha, mi, az ottani lakók összefogtunk, szépen kitakarítottunk, kidíszítettük, vittünk be hangfalakat, erősítőket, asztalokat, székeket, szépen kidíszítettük, és akkor ment a buli. Nem volt semmi probléma soha, hogy ránk hívták volna a rendőröket, vagy valami. Nem szóltak, még ha reggelig szólt a zene, akkor se.
Tizenhat évig laktam ott, de jó volt szerintem, nekem jó volt. A régi lakók elmesélték nekem, hogy ez az „A”, „B”, „C” épület olyan volt, mint egy szanatórium régen. Minden volt… de ahogy jöttek fel a vidékiek, akik nem tudtak beilleszkedni, minden megromlott, minden. Volt, aki be tudott illeszkedni, volt, aki nem. Legtöbb része nem tudott beilleszkedni.
Akik feljöttek, önkényes foglalók, na, azok kezdték ott csinálni a rendszerbontást, persze hogy híre ment, a rendőrség nem győzött kijárni, és már többen ki se mertek jönni. Hát olyan család is volt, aki drogot árult, és nagyon elterjedt ott a drog. Családos asszonyok, emberek, ráment a családjuk, volt börtön, volt, aki meg is halt. Például az én fiam is a drog áldozata lett. A húsz éves fiamnak meg kellett halnia, mert nagymértékben drogozott, tartozott, nem tudta megadni, úgy hajtották be egy ártatlan gyereken. De nem akarok erről többet beszélni. Mikor ez megtörtént, még ott laktam nyolc évig, utána kerültem el onnan, 2008 márciusában költöztem el.
Mikor odamentem lakni az Illatosra ’92-ben, már ’93-tól elkezdték mondani, hogy bontás alatt lesz. Hát eltelt tizenhat év, mire rákerült a sor. Úgy kezdték, hogy először a földszinten, az első emelet, második, harmadik. Én voltam a harmadikon a legvégén, úgyhogy én voltam a legutolsó. És így emeletenként adták az új lakáscímeket, és telefonon értesítettek, hogy menjek be, nézzem meg, megfelelő-e, vagy nem. Mondták, hogy írjam fel, hogy mit kell rajta csinálni, mert ők akkor megcsinálják úgy, ahogy nekem tetszik. Na így adtak egy címet a IX. kerületbe. Megnéztem a lakást és felírtam egy papírra, hogy mit kellene csinálni, és én ezt bevittem, szóltam a műszakisnak, és akkor harminc nap leforgása alatt rendbe tettek mindent. És ők már értesítettek, hogy már lehet költözni, küldték a kocsit, és így költöztem oda 2008 áprilisában. Hat évet tudtam ott lakni. Ott se volt jó, mert ott is kötekedtek az emberrel. Ez nem jó, az nem jó. Akkor volt egy kinti csap, az gondolom, azért volt, hogy mindenki használhassa, de még a szőnyegeimet se moshattam ki vele. A tévét se lehetett nézni, mert már a rendőrök ott álltak az ajtóban. Meglepődtem. Mondom, maguk minek jöttek ide? Azt mondja, hogy bejelentés érkezett maguk ellen, mert hangosan hallgatták a tévét. Kérdezem, hol vagyunk, a ravatalozóban, vagy a temetőben? Hát mondom, milyen népek laknak itt! Mi ez, siralomház? Még a rendőr is nevetett. Hát ilyen nincsen. Na, hát ilyenek voltak. Onnan meg azért jöttem el, mert eleinte még volt munkám, tudtam dolgozni, tudtam fizetni a lakbért, de hát a gyerekeimnek az apja akkor is csinálta a patáliát. Nem segített, én közben lebetegedtem, kaptam egy asztmát, tüdőbeteg is vagyok. Sokáig dolgoztam üveggyárban és hát ott az üvegnek az alapanyaga a szódapor. És az így lerakódott. A tüdőről már ráment a gégecsőre. Kaptam egy asztmát. Hat hónapig voltam vele kórházban. Persze, ezáltal nem tudtak alkalmazni sehol, így a huszonkét ezer forintra szorultam rá. A kisebbik fiamról is kiderült, hogy milyen beteg, az is cukorbeteg… úgyhogy nekem meg kellett gondolnom, hogy most a lakbért fizetem be, vagy etetem a cukorbeteg gyerekemet, hogy ne haljon meg.
És bementem a lakásügyosztályra, próbáltam ott segítséget kérni. Mondom: „Maga mit csinálna az én helyemben? Ennivalót adna egy cukorbeteg gyereknek, vagy befizetné a lakbért?” Mert pont annyi pénzt kaptam, amennyi a lakbérem volt, huszonkét ezret. Na, most ha ezt befizetem, a gyerekem egész hónapban még kenyeret sem lát. Ugye a gyereknek meg enni kell, mert annyira lemegy a vércukorszintje. És azt mondta, hogy ő se lenne különb, ő is ezt csinálná. Mondtam neki, hogy akkor üzenje meg a polgármesternek, hogy változtasson a paragrafuson. Próbáltam segítségeket kérni, nem kaptam, jöttek a végrehajtók, és elhagytuk a lakást este tíz órakor. Még akkor állt az Illatos úti „C” épület és kénytelen voltam oda költözni éjszaka tizenegy órakor. Ott egy évig laktam. Egy év után jöttek, hogy lebontják, így átmentem a Kén utcába élni. Hát az utcán nem lehettem. Kifogtam egy üres lakást, az öcsém megcsinálta nekem. Majd felköltöztünk a harmadikra. Na, onnan jöttünk ide, és megmondom őszintén, ez is egy önkényes lakás, egy ismerősnek adtam húszezret, hogy engedjen be, hogy le tudjuk hajtani a fejünket, a gyerekeim tudjanak hol aludni. A lányomnak már négy éve be van adva a lakásigénylés, állítólag nem tudnak segíteni. Azt mondták, hogy várjon még vagy tizenöt évet. Hiába mondta a lány, hogy van egy cukorbeteg testvére, meg van egy beteg anyukája, aki asztmás, tüdőbeteg.. Azt mondták, nem tudják, várni kell. Egyedül viszont én hiába megyek, mert egy fecske nem csinál nyarat, mer itt többnek kéne összefogni, együtt bemenni. Csak mivel hogy vannak faji megkülönböztetések, azóta elutasítanak mindenkit. Kifele, kifele, kifele.
Esküszöm, néha azt gondolom, hogy nem baj, hogy ilyen szegény vagyok, csak lenne egy olyan hely, ahol tudom, hogy le tudják nyugodtan hajtani a fejüket a gyerekek. És nem kell rettegni, hogy mikor elmegyek dolgozni, hogy istenem, mire megyek haza? Az utcán lesznek vajon? Otthon tudunk még aludni ma éjszaka? Úgyhogy majd megpróbálunk valamit… minden lehetőséget meg fogunk ragadni.