Annamária negyven éves múlt, kilenc gyerekével és párjával él egy külső-ferencvárosi önkormányzati tulajdonú ház szoba-konyhás lakásában. Fiatalon ment férjhez, otthonról tizenkilenc évesen költözött el férjével és első két gyerekükkel. Családjával először albérletekben és rokonoknál lakott, és volt egy rövidebb időszak, amikor az utcán éltek. Családsegítő segítségével találták meg a legolcsóbb albérletet az Illatos úton, egy szoba-konyhás lakást, ami havi húszezer forint albérleti díjba került. A Dzsumbuj az utolsó állomásuk volt, itt éltek tizenhárom éven keresztül. Párjának volt munkája, Annamária nem tudott fizetett munkát vállalni a gyereknevelés mellett. A Dzsumbuj lebontása után egy hasonló kinézetű, önkormányzati, emeletes bérházban kaptak lakást.

Hát, igazából majdnem minden évben lett egy baba. Nem sok eltéréssel születtek egymás után a gyerekek. Nem tervezett babák voltak, de úgy voltam vele, hogy ha már megfogantak, akkor már megszülöm őket. És akkor így lett kilenc nagyon szép gyermekem, akiket szegényesen, de normális életre próbáltunk nevelni. Iskoláztattuk őket, próbáltuk őket a munkára nevelni, tisztelettudásra, ami nagyjából, úgy gondolom, hogy elég jól is sikerült.

Nagyon fiatalon mentem férjhez, menekültem otthonról. Tizenkilenc évesen már két gyerekkel költöztem el a családi házból, albérletből albérletbe, rokonoknál. A legutolsó állomásom az a IX. kerület, Illatos út, Dzsumbuj néven elhíresült lakóhelyem lett, ahol tizenhárom évig laktam. Albérletbe kerültünk oda és egy idő után úgy gondoltam, hogy lehet rá esélyem, hogy a kerületben kaphatnánk egy lakást. Úgyhogy beadtunk egy méltányossági kérelmet az önkormányzathot a gyerekekre való tekintettel, és nemsokára rá meg is kaptuk azt, amiben albérletben laktunk. Ez egy másfél év leforgása alatt történt. Azt hozzá kell tennem, hogy időközben a három legidősebb gyermekem elkerült tőlem, mert nem tudtam nekik biztosítani ezidő alatt a lakhatást. Ők másfél évig nem voltak velem, de ahogy megkaptuk ezt az Illatos úti lakást, azon nyomban hazahoztam őket.

Nagyon nehezen éltünk, még a mai napig elég szegényesen élünk. Próbáltam mindig mindenhol odatenni a legmegfelelőbbet, de ez nem mindig sikerült. Voltunk veszélyben, mert nem tudtuk fizetni a számlákat, és akkor bírósági pereskedés útján elvették majdnem a lakást. De mondom, a jóisten mindig az utolsó adandó pillanatban, amikor már nagyon vészhelyzet volt, akkor mindig mellénk állt, és akkor mindig kilábaltunk valahogy belőle.

A családsegítő által kerültünk a Dzsumbujba. Akkor már három gyerek megvolt és a legolcsóbb lakás, amit találtunk, a Illatos úti kis szoba-konyha lett. Úgyhogy elmentünk megnézni, és meg is egyeztünk ott. Havi húszezer forint volt a a bérleti díj, plusz a számlák.

Ott az Illatos úton tizenhárom évig laktunk, hát kisebb-nagyobb zökkenőkkel. Mivelhogy a gyerekek egymás után születtek, én munkába nem igazán tudtam állni, így egy kereset volt a családban, az apukának a jövedelme, plusz a gyerekek után járó családi pótlék és a GYES. Amikor már kezdtek fel-felenövögetni a gyerekek, akkor a nagyobbak próbáltak besegíteni a kasszába. Elmentek diákmunkára, próbáltak hozzájárulni a háztartáshoz, hogy könnyebb legyen. De még így is nagyon nehéz volt. Kemény tizenhárom év volt ott az Illatos úton, a lakhatás szempontjából: hogy megőrizzük a lakhatásunkat. Azért nem könnyű dolog kilenc gyereket iskoláztatni, óvodáztatni, lakásrezsit fizetni, mindennap az ételt, a megfelelő táplálékot megteremteni nekik. Nem volt könnyű… a húszezer forintot igazából megérte a lakás, mert legalább volt hol lennünk. De ha azt nézzük, azt az oldalát, akkor lehetett volna egy kicsit olcsóbb is, mert komfortnélküli, villany-fűtéses kis lakásról volt szó. De örültem neki, hogy legalább ez volt.

Nagyon furcsa volt, amikor odakerültünk. Megmondom az őszintét, hogy volt egy kis félsz is bennünk, mert így szóbeszédből azért egy-két ismerős által volt híre, és nem a jó oldalról, hanem a rossz oldalról. Hát igazából félve kerültünk oda, de mondom még egyszer, nagyon örültünk, hogy legalább ez a lehetőség adódott.

Eleinte nem barátkoztunk, eleinte inkább csak aludni jártunk haza. Mindig este mentünk haza, csak aludni. Ugye a párom dolgozott, én meg az egész napot ügyintézéssel töltöttem. A gyerekeket mentem látogatni, mert akkor nem volt velem a párom. Aztán időközben kiderült, hogy nem is kerültünk olyan rossz helyre, mert a páromnak messzebb ágazatról rokonsága volt ott. Úgyhogy, egy kis idő múlva már úgy kezdtünk feloldódni, amikor ezt megtudtuk. És akkor már úgy egy kicsit jobban éreztük magunkat abban a közegben. Aztán teltek-múltak az évek, egyre több ismerősünk lett, barátunk. Egy-két családdal már olyan szinten jóban lettünk, hogy átjártunk egymáshoz beszélgetni. Aztán a végén már olyan jó lett a kapcsolatunk, hogy az ottani, régebbi lakók közül választottam a gyerekeimnek keresztszülőt. Úgyhogy beilleszkedtünk.

A gyerekeket igazából nem engedtem barátkozni, mert féltettem őket nagyon. Kellett egy kis idő, míg rávettem magam, hogy akkor lemehettek a játszótérnek nem mondható játszótérre.

De nem volt konfliktusunk a lakókkal, hát a gyerekeknek… ugye az mindenhol előfordul, a gyerekek összeszólalkoznak, de nem volt olyan komoly probléma.

Egy idő után már mindenki mindenkiről tudott mindent, mindenki ismert mindenkit. Megbeszéltük, hogy ki mikor, mit főz, hova megy, mit csinál, mit vett. Nekem jó élményeim vannak ebből a szempontból. Hát, szívesebben laktam ott, mint itt. Azt azért hozzá kell tenni. Még úgyis, hogy kicsi volt a lakás, nem volt megfelelő a körülmény. Jobb kedvvel mentem haza, és jobb kedvvel laktam ott, mint itt. Amikor már barátkoztunk mi is, meg úgy próbáltunk emberekkel kapcsolatban lenni, utána már igazából volt közös témánk, mert majdnem mindenkinek volt gyereke. Végülis a gyerekekről szólt az egész nap. Óvoda, iskola, reggelente, aztán bevásárlás, az aznapi főzés, takarítás, mosás, főzés, délután gyerekekért menni óvodába, iskolába, este vacsora, fürdés, fekvés. A párom dolgozik én meg a házimunkával meg a sok gyerekkel törődöm. Nekem még annyi lehetőségem se adódik, hogy közhasznú munkára elmenjek, mert egyszerűen ezt nem lehet. Nem lehetne végigcsinálni, hogy én reggel hatkor, iparkodjunk, rohanjunk az iskolába, hogy beérjek a munkahelyemre, és akkor délután fáradtan gyere haza, főzzek, mossak, takarítsak, plusz még figyeljek is a gyerekekre... de szeretnék majd idővel. Nem tudom, hogy fog sikerülni, negyven évesen egy ledolgozott munkanapom nincs… nem tudom, hogy fog összejönni, de majd összehozom azt is.

Az asszonyok jártak jobban össze, nem az emberek, az asszonyok így a játszótéren lent, ami játszótérnek nem volt mondható, de a gyerekeknek játszótér volt. Ott elkezdtünk beszélgetni, hogy honnan jöttünk, hány gyerekem van, hol laktam, hol születtem, merre éltem, hova valósi a párom és akkor így lett egy közös témánk, és akkor ez így mindig kibővült. A következő alkalommal már kérdeztük egymástól, hogy mit főztél, hogy vannak a gyerekek, mi van most a fiúval vagy a lánnyal, beteg-e vagy jobban van, vagy anyukád hogy van. És akkor így bővült napról napra, és a végén már volt olyan család, akivel összejárósak is lettünk. Mentünk egymáshoz. Mit tudom én, megfőzött az ember, kitakarított, kimosott, ellátott mindent, és akkor volt egy kis szabadidő, egy-két óra hossz, akkor benéztünk egymáshoz, hogy szia, mizu? hogy vagy? mi van? mit főztél? nem tudsz segíteni ebben-abban? Úgyhogy utána már ünnepnapokkor is mentünk egymáshoz köszöngetni, karácsonykor. Húsvétkor mentek a gyerekek locsolkodni.

Nagyon nagy összetartás volt, ugye a lakók többsége majdnem rokon volt egymással innen-onnan, nagymama, üknagymama, sógorság, komaság, gyerekkori intézeti társ, bármi, és akkor az összetartás az nagyon ott volt.

Ha valakinek baja volt, akkor létrejött ilyen húszas-harmincas tömörülés, és kérdezték, mi történt. Hát összetartottak az emberek. Például nekünk is volt olyan szitunk, hogy ugye mi mint albérlők kerültünk oda, és akkor a bérlő, aki kiadta, ő csalódott bennünk, mert nem tudtam fizetni, és kirakott minket. Kirakott minket a folyosóra úgy bútorostul, mindenestül együtt, de az az övé volt egyébként, de kipakoltatta a kipakolókkal. Volt egy ilyen külön cég megbízva és akkor így szépen kirakott minket a folyosóra. És akik később a gyerekeimnek lettek a keresztszülei, ők mellénk álltak: hogy mit gondolnak magukról, hogy képzelik ezt, ott van a hasában a gyerek, mindjárt szül, és hogy a többi gyerek is ott van, hogy gondolják… Így próbáltak mellénk állni, úgyhogy volt ilyen szituáció is, hogy mellénk is mellénk álltak.

Szóval volt, aki elfogadott minket, volt, aki kevésbé, és volt, aki egyáltalán nem. Lakott ott két idős néni, aki teljesen ki volt borulva a sok gyerektől, mert utána már hazakerült a három gyerek, aztán meg sorba-sorba születtek és a végén már a M. néni nem tudta, hogy melyik gyerekemet hogy hívják. Már összegabalyodott a lánc nála, és hát nem tetszett neki, hogy sokan vagyunk, hangoskodunk. Hát úgy hangoskodunk, hogy a gyerekek ugye, mert fenn laktunk a harmadikon, és akkor az alattunk lévő néni kiabált, hogy hát neki mozog a csillárja, és akkor mondtam neki, hogy csókolom, ne haragudjon, én erről nem tehetek, hogy magának mozog a csillárja, sajnos a gyerekeknek muszáj valahol közlekedni, nem tudok mit csinálni. Ilyenekből adódott, ilyen picike kis összetűzés, de nem volt nagyobb, verekedős dolog, hogy összekapnánk, vagy bármi.

Mi arra törekedtünk, hogy minden nap legyen főtt kaja az asztalon a gyerekeknek. Annyi ruha legyen nekik, hogy óvodába, iskolába el tudjanak indulni. Ne legyen koszos, ne legyen lukas, a gyerek legyen rendbetartva, körme le legyen vágva, meg legyen fürdetve. Nagyjából ennyi. Tudjon az iskolába, óvodába kipihenten menni. Nálunk ez volt.

A gyerek ugye azt érzi, hogyha mondjuk egy jómódú, gazdag család gyereke így elkezdi oldalról bökdösni, azért egy gyereknek az nem kellemes. És nem tudta magát megvédeni, és sokszor volt az, hogy hogy inkább akkor egész nap, iskola után például még a folyosóra se mentek ki, mert úgy gondolták, hogy minek, azért hogy a másik oldalról kiabáljanak meg nevetggéljenek rajtuk? Ez nekik nem volt jó, és akkor inkább benn maradtak tévézni a lakásban.

Kialakult ott az Illatos, Gubacsi út oldalában a gyerekeknek egy ilyen tanodahelyiség. És akkor odahívták a Mikulást, fellépőket, például karácsonyi bulit, farsangot szerveztek, mert a játszótéren ugye nem annyira tudtak a gyerekek játszani.

Én beszélgettem ott sok idős nénivel, és ők mondták, hogy régebben, amikor még a Dzsumbuj felépült, és ők odakerültek, a háborús korszakban valamikor, akkor volt ott füves, bokros, fás virágoskert, és a szomszédok nyitva tudták hagyni az ajtójukat, és átjártak egymáshoz, és ott hagyták napokra a lakást, akkor se történt semmi. Na, hát amikor mi odakerültünk, akkor ez már nem volt, ott már növényzet az így nagyon ritkán volt. Volt olyan, amikor nagyon szemetes volt minden, volt, amikor nem volt kerítés, kitört a kerítés...

felújításra szorult volna szerintem jócskán az az épület már, az a három épület ott. Ráfért volna szerintem egy külső felújítás. Hát a belsőt, azt meg mindenki magának alakította ki.

Volt, akinek volt rá lehetősége, hogy sarokkádat csináltasson, volt akinek nem volt még annyira se lehetősége, hogy lavórban megmosakodjon. Úgyhogy láttam már szebb épületet is, meg kívülről jobb benyomást keltő környezetet. De még most is azt mondom, hogy annak ellenére is, hogy roncsautók voltak a ház oldalában, hogy ki volt a szemét dobálva a szemetesből, a konténerből, még annak ellenére is bármikor visszamennék. Ha most mondanák, hogy gyere, költözzél vissza, simán visszaköltöznék.

Itt lakunk (cserelakás a bontás után – a szerk.) most már hatodik éve, hetedik éve… hát itt hét év alatt több konfliktusom lett, mint ott tizenhárom év alatt. Még a mai napig se fogadnak el a gyerekek végett. Merthogy hangosak, rosszak, szemtelenek, kiabálnak. Mi is hangosabbak voltunk, mikor idejöttünk, mert ugye ott megszoktuk hogy senkit nem zavar, hogy magas hangon szól a zene, egymásnak a gyerekek kiabáltak folyosóról le, folyosóra fel. A Dzsumbujban ez nem volt probléma, ott nem szóltak ránk. Itt viszont nem tolerálják, és a mai napig is van olyan, akivel nem vagyok jóban, mert egyszerűen nem tudja elfogadni, hogy nagy család vagyunk, nincs a gyerekeknek megfelelő tér, ahova például el tudnának menni játszani.

Én visszamennék bármikor a Dzsumbujba. Még úgy is, hogy ott is voltak rossz élmények, de jók is. Visszamennék bármikor abba a huszonhat négyzetméteres, komfortnélkülibe, még ha egymás hegyén-hátán is aludtunk, akkor is! Mert legalább ott az emberek elfogadtak minket.

Ott laktunk az Illatos úton tizenhárom évet, és ugye szanálták a lakóházakat ott, felszámolás alá került. Hát, kérdőjeles volt, hogy hova fogunk költözni azvégett, mert sokáig nem volt lakásbérleti szerződés a tartozások miatt. Hát, mivelhogy nem volt lakásbérleti szerződésünk, ezvégett válogatni valónk se volt, hogy hova fogunk költözni. Még így is nagyon méltányosságilag bírált az önkormányzat, mert lehetőséget adott, hogy különböző címekből válogassunk a további lakhatásunk érdekében. És akkor ahol most lakunk, ez a választás lett a végén. Itt maradtunk, úgyhogy ideköltöztünk tizenhárom év után… ebbe a szoba-konyhás komfortos lakásba. Igazából nem tudom, mert az Illatos úton huszonhat négyzetméterben laktam, de komfortnélküli volt, és sokkal jobban éreztük magunkat ott, mint itt. Ott nem volt fürdőszobánk, nem volt benti vécénk, közös vécé volt. Nem volt lehetőség arra, hogy galériás legyen. Itt ez megvan, de mégse érezzük jól magunkat. Se a gyerekek, se a felnőttek. Igaz, hogy akkor még kisebbek voltak a gyerekek, jobban elfértünk, de itt még szűkösebben vagyunk, hiába egy pár négyzetméterrel nagyobb. Ha lehetőségem lenne, akkor legszívesebben egy kertes kis családi házba mennék... kicsibe, nem nagyba. Ahol végre nem szólnak rá a gyerekeimre, hogy ne kiabálj, ne ugrálj, ne szaladgálj a folyosón, ne hangoskodj, ne szemetelj például. De ez soha nem lesz szerintem. Ez majd akkor lesz, ha esetleg külső segítséggel... Na de ez álom!